Panasznapra jöttünk össze, mert a közszolgálatban elégedetlenek a dolgozók. Bevallom, nem is értem miért panaszkodik itt bárki.
Hiszen ez az ország jobban teljesít! Nincs infláció, a rezsi csökken, a munkanélküliség megszűnőben, soha nem látott mértékben emelkednek a bérek. Vagy mégsem? Akkor, hogy is van ez?
A valóság az, hogy például a közszférában 2008 óta nincs érdemi béremelés. A rendvédelmi dolgozóktól elvették a nyugdíjat, a szociális dolgozókat semmibe veszik. A pedagógusokat megosztják és tudatlanoknak, „konyakozó követelőzőknek” nevezik. Az egészségügyben dolgozókat külföldre kényszerítik. A közművelődésben dolgozókról a hatalom tudomást sem vesz, a köztisztviselők szakmaisága leértékelődött.
Eközben terrorként tombol a megfélemlítés, bizalmatlansági vádaktól, retorzióktól rettegnek az emberek. Nem véletlenül.
De nem csak a közszférában súlyosak a gondok ebben a jobban teljesítő országban.
A közüzemekben a rezsicsökkentésnek „hála”, százak veszítik el a munkahelyüket. A teherfuvarozásban dolgozók külföldön, kényszerpihenőkön, a munkaadónak kiszolgáltatva várják, mikor engedik őket haza. A BKV buszvezetőket multifunkciós gépekké alakították, akiknek hol pénztárost, hol jegyellenőrt kell játszaniuk, miközben nem mellesleg az utasok biztonságára, a balesetmentes vezetésre is figyelniük kell.
Nincs már korkedvezmény, nincs korengedmény ebben az országban. Vesszen a hatvan feletti magyar munkás! Az egyik munkáltatói szövetség vezetője gyakran mondja, nem lehet a közalkalmazottak bérét emelni, mert azt a pénzt a gazdaságba kell fektetni.
Én pedig gyakran mondom, hogy azt a pénzt kellene visszaadni, amit az elmúlt 4 évben vettek el tőlünk a magánnyugdíj ellopásával, az ÁFA-emeléssel, a tranzakciós díjjal, a stadionépítéssel, a felesleges nemzeti konzultációkkal és még sorolhatnám. Milliárdok. Miközben a közszférában évek óta reálbércsökkenés van.
Tegnap éppen egy kisemmizett cég 100 magára hagyott, szerencsétlen sorsú dolgozójáért küzdöttünk, ma mellettetek állunk ki. De ez még mindig kevés. Nagyon kevés.
A minap csak 5 percig kellett volna megértőnek lenniük az utasoknak a BKV-buszvezetőkkel… De nem voltak. Pedig értük is szóltunk, amikor forgalomlassítással demonstráltuk, megbénul a rendszer, ha a sofőrök pontosan teljesítik azt a sokrétű feladatot, amit a megkérdezésük és mindenféle hatástanulmány nélkül rájuk erőltetett a tulajdonos. Egymásnak akarnak ugrasztani minket, pedig közös az ellenségünk: a rossz, emberellenes politikát folytató hatalom.
Most a közszférában dolgozókért kiáltunk. Azokért, akik a hatalom által fenyegetett munkahelyeken dolgoznak érted, értünk. Legyen az tanár, rendőr, ápoló, vagy okmányirodában dolgozó.
De az állami propaganda és dicshimnuszok árnyékában, legyünk önkritikusak: valóban megteszünk mindent saját dolgozóinkért, vagy csak a látszat kedvéért szervezünk néha valami kis megmozdulást? Valóban hatékonyak vagyunk? Vagy a hallgatásunkkal még asszisztálunk is akkor, amikor látjuk, kisemmizik a dolgozókat? Elég hangosak vagyunk? Megvan bennünk az igazi elszántság?
Valóban értitek miért is követeljük itt és most a közszférában dolgozók béremelését?
Én ebben a kérdésben nem látom, nem hallom a határozott választ. Hol vannak a tömegek, amikor a közszolgálatban dolgozókért állunk ki? Hol van a szolidaritás, amikor a szociális területen dolgozókért kéne sztrájkolni?
Hol vannak a szakszervezeti vezetőink? És ők valóban a dolgozók érdekeit képviselik? Egyikükről biztosan tudom, hogy nem. És jegyezzük meg azt is: a frissen létrehozott Magyar Szakszervezeti Szövetségnek, a negyedmilliós tagságú, új konföderációnak ezek a hetek-hónapok jelentik a próbakövét. Most derül ki, hogy az összeállás hoz-e új minőséget, új erőt? E szervezet alelnökeként ezért az a legfontosabb dolgom, hogy meggyőzzem a hezitáló kollégákat: jöjjenek ki a papírhalmok alól, jöjjenek ki a technikai kérdések, meleg tárgyalótermek biztonságából, ide, az utcára!
És nem csak ide! Már 3. hete tart blokád alatt egy vegyi üzemet 80 elszánt munkás, hogy ne hordhassák szét a gyárat a fejük felől. Sztrájkőrséget szerveztek, a tisztességes elszámolásért, fizetésükért, járulékaikért, munkaügyi papírjaikért harcolnak a kiürült, kifosztott gyárhoz láncolva, tehetetlenül, kiszolgáltatva.
Akciójuk akár jó példa is lehet a magyar szakszervezetek számára, hogyan kellene visszaszerezni a dolgozók tömegeinek elveszett bizalmát, és megállítani a szakszervezeti tagság csökkenését. Magyarországon nagyon kevés a sztrájk, össze sem lehet hasonlítani a nemzetközi gyakorisággal. Sztrájkőrségről pedig sokan még nem is hallottak. Mostanáig. Pedig jó, ha megjegyezzük és megtanuljuk ezt is, mert ilyen akciókból jóval többre lenne szükség ahhoz, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom újra hiteles, vonzó lehetőség, maga a biztonság legyen a munkavállalók, és különösen a fiatalok számára. Ez mindannyiunk elemi érdeke. Az eddigieknél sokkal erősebben kell tiltakoznunk, és sokkal hatékonyabban kell kiállnunk a dolgozók érdekeiért, mert a sikertelenség leértékeli, hiteltelenné teszi és kiüríti a szakszervezeteket.
A blokádban, sztrájkőrségben álló vegyipari munkások jó példát mutatnak. Kérdés, hogy lesznek-e, akik követik őket. De mindenki vegye tudomásul, aki most hallgat, aki most kiegyezik, aki most harminc ezüstért eladja magát: ő lesz a következő, vele folytatják majd a szalámizást. Aki ma elárulja a szakszervezetet, az holnap már nem számíthat a tömeg támogatására. Aki alámerül és kibekkel, az soha többet nem jut a felszínre. Ma kell szólni, és a lehető leghangosabban. Ha ma legyőznek minket, holnap már nem lesz, aki szóljon értetek, értünk, a magyar dolgozókért.