A szakszervezet

Még győzködjük a politikusokat, hogy gondolják át a jövő évi költségvetést. Nem kérünk nagy dolgokat. A közérthetőség kedvéért öt pontban foglaltam össze azt a jóval nagyobb, részletesebb javaslatcsomagot, amit a munkavállalók jogos igényeiből a kormány elé tárunk. Hogy van-e esélyünk? Ha az eddigi tárgyalásképtelenséget veszem, ami a politikát jellemzi, akkor nem sok. Ha viszont abból indulok ki, hogy jövő januárig úgyis ezerszer módosítják majd a 2013-as költségvetést, és Európa, illetve a rideg, gazdasági tények is a racionalitás irányába kényszerítik (az ezzel persze ellenkező) kormányt, akkor érdemes küzdeni.

Főleg, hogy egyszerű, logikus dolgokat kér a szakszervezet. Enni, nyaralni, biztonságban dolgozni szeretnének a munkavállalók. Így:

1. Duplázzák meg a 2013-ra szánt munkavédelmi célú állami forrásokat!

A blogon is többször írtam erről, és a közelmúltban történt, halállal végződött munkahelyi balesetek után ez nem is lehet vita tárgya. Sajnos, egyfelől a megszorítások pont a munkavédelmi ellenőrzéseket végző szervezetrendszerre mértek hatalmas csapást – összevonások, forráskivonás, és az ezzel arányosan romló teljesítmény jellemzi a szférát. Másfelől pedig a gazdasági helyzet, a küszködés, a feszített tempó a munkáltatót és munkavállalót egyaránt a dolgozók egészségét védő szabályok „lazán kezelésére” készteti. Ebből lesznek a tragédiák.

2. Havi legalább 12.500 forintos, adómentes étkezési juttatást a dolgozóknak!

Tény, hogy szinte bevezetése napján megbukott az Erzsébet-utalvány. Tény, hogy pont nálunk, az iparban dolgozó felnőttek számára havi ötezer forintból legfeljebb hazudni lehet napi egy teljes értékű étkezést… illetve, úgy tudni, az Országgyűlés szuperkedvezményes árakon üzemelő menzáján valóban kijön ennyiből egy hónapra a menü. De a képviselők jellemzően heti másfél napot dolgoznak odabent, most meg nyári szünetre vonulnak, mint a kisiskolások. A vegyipar bezzeg nyáron is termel… Ami a fontos: legalább a korábbi, havi 12.500 forintos adómentes étkezési hozzájárulást engedélyezni kellene a munkáltató számára. Külön álszent dolog, hogy ezt ma csak ott tehetik meg, ahol van saját üzemi étkezde – hiszen épp ott (és ezekből a munkahelyekből van sokkal több) lenne szükség a bárhol felhasználható utalványra, ahol a dolgozók nem tudnak helyben megebédelni!

3. Legyen újra adómentes az üdülési támogatás!

Személyes ügyünk ez, a szakszervezet már itt is régóta, hagyományaihoz hűen, a tagságáért végzett munka fontos elemeként pótol valamit, amit a dolgozók másképp nem kapnának meg. Nem ötcsillagos szállodákban, de szépen rendben tartott (vigyázunk rá) üdülőinkben ma is kedvezményesen nyaralhatnak a tagjaink. De megint csak: miért nem adjuk meg a munkáltatónak a lehetőséget, hogy a nála dolgozók családi nyaralását támogassa? Igenis vissza kell térni az üdülési csekkek eredeti koncepciójához! Úgy, hogy közben megakadályozzuk az ilyen módon fizetett szolgáltatások túlárazását – látjuk-halljuk a híreket, hogy a SZÉP-kártyás helyeken (ahol egyáltalán elfogadják ezt a szintén eleve bukott koncepciót) milyen „furcsa” áremelések történtek.

4. A terméketlen közmunkaprogramokra szánt forrásokat fordítsák valódi munkahelyteremtés támogatására!

A VDSZ tagságának nem kell bemutatni a munka világát. Az ipar erről szól. Mindig elhűlve nézzük a tévében, olvassuk az újságban, hogy mennyi pénzt szór el az állam közmunkára, teljesen fölöslegesen. Érkezik egyetlen befektető is az országba akkor, ha tízezerszám állítunk be embereket árokásásra meg faluvégi kaszálásra? Lesz abból GDP, adóbevétel, fejlődés? Lesz belőle jövője a mai munkanélkülieknek? A közmunka nem munka, a közmunkás nem egy valódi munkahelyen dolgozik – és az a kormány hibája. Meg kell fordulni, és azonnal elindulni kifelé a zsákutcából!

5. A Parlamentre, a Miniszterelnökségre, a képviselőkre és állami vezetőkre szánt forrásokat fagyasszák be, és a tervezett növekményből jöjjön létre egy válságalap, amely a kieső műszakpótlékot tölti vissza a dolgozóknál.

Nem kertelek: megdöbbentünk azon, hogy miközben a dolgozóktól még mindig sikerül újabb trükkökkel újabb pénzeket elvenni (áfaemeléstől a sárga csekkek megadóztatásáig), a politika egyre szemérmetlenebbül, egyre többet költ magára. A képviselők és kormánytagok meg se érzik a megszorításokat! Ők egy másik világban, tényleg egy tündérmesében élnek, ahol vidáman emelkedik a fizetésük, bombabiztosak a juttatásaik, négy évig garantált a munkaviszonyuk. El lehet szórni milliárdokat is úgynevezett nemzeti konzultációkra… Ebből elég. Ha már nem vállalnak részt a terhekből, legalább maguk ne növeljék azokat. Ezért javasoljuk, hogy most legalább két évig csak annyit költsünk a politikára és a politikusokra, mint tavaly (az se kevés). A tervezett növekményt költsük inkább azokra, akik éjjel és nappal a gép mellett állnak, és az ezért járó műszakpótlékot megrövidítette a kormány. Íme, röviden ez a summázata a költségvetéssel kapcsolatos elvárásainknak. Ha lesz (lesz?) végre valódi egyeztetés a kormány és a szakszervezet között, sokkal több javaslatot, sokkal részletesebben fogunk előadni. De ha már „csak” ez az öt pont megvalósul, már sokat javíthatunk a dolgozók helyzetén.

Enni, nyaralni, biztonságban dolgozni. Szerintem nem kérünk sokat.

 Találós kérdés: miért van szakszervezete a kétkezi munkásnak és az értelmiséginek is, és miért nincs a politikusoknak? Mert a szakszervezet a dolgozók érdekeit képviseli.

Orbán Viktor szerint „a romkocsmák félhomályában merengő diplomásokkal Dunát lehetett rekeszteni, az eddigi oktatási rendszer tömegével termelte ki a használhatatlan tudású embereket. A felsőoktatás átalakítása épp azt célozza, hogy olyanokat képezzenek, és az állam azokat támogassa, akikre a munkaerőpiacon szükség van. Ezt az irányt a nemzeti konzultáció kérdéseire válaszolók többsége is támogatta.” (zárójelben: ilyen alapon a VDSZ-nek kéne dönteni az oktatási rendszerről, ugyanis mi több kérdőívet kaptunk első körben, mint a kormány). A miniszterelnök szerint emellett ma Magyarországon a melósok se akarnak dolgozni: "az év első negyedévében tömegesen nem találtak megfelelő embert rakodómunkásnak, tehergépkocsi vezetőnek, termék-összeszerelőnek vagy éppen lángvágónak."

Szomorú és jövő nélküli az az ország, ahol a kormányfő két suhintással leveri előbb az értelmiséget, majd a szakmunkásokat. A jelek szerint csak a politikusokkal és a kormánnyal elégedett, ezért akar rájuk (magukra) a 2013-as költségvetésben még több pénzt fordítani. Érdekes fontossági sorrend az, ahol az élen a kiválasztottak állnak, akik az egyetem padjából kiesve szinte azonnal az adófizetők pénzéből éltek, élnek. Igen, most például a Miniszterelnök Úrra is gondolok, de minden pártban vannak hasonló karrierek tömegével.

Butább, engedelmesebb dolgozók kellenek?

Ha elolvassuk a Szél Kálmán 2.0-t és arra épülő Nemzeti Intézkedési Tervet (NIT), abban bizony benne van, hogy a diplomások és középfokú végzettségűek arányát csökkenteni akarják. Ez egyet jelent azzal, hogy az uralkodó elit Magyarországot a betanított munkások országává kívánja tenni. Mindehhez pedig hatalmas dúlást kell véghezvinni, hiszen a magyar tudomány és a szakmunka még ma világszerte elismert; ezt nem droidok, hanem szakemberek segítségével értük el. Nem a politikusok, hanem a dolgozók. Ha pedig a miniszterelnök (nyilván számtalan) romkocsmában tett látogatása során merengő bölcsészeket látott, akkor ne bűnbakokat keressen, hanem váltsa valóra az ígéreteit. Például azt, ami szerint a GDP-re vetített K+F növekményt 0,7%-ról az EU átlag fölé emelnék. Nyilván nem merengene a bölcsész, ha a tanítás jó befektetésnek bizonyulna, kutathatna, fejleszthetne, lenne munkája, bére – és így fogyasztana, fizetné az adót, járulékot.

Hol dolgozzanak?

Szavakban ma is nagy az erőlködés a munkahely teremtés területén: a NIT-ben – amivel Brüsszel felé dicsekedtek – a foglalkoztatási rátát az EU27 átlag fölé tették, ehhez képest ez az arány csökken. Lehet azzal játszani egy darabig, hogy a faluhatárt lekaszáló közmunkást „adjuk el”, mint értelmes, perspektívához jutott új munkaerőt, de hamar lelepleződünk. Szintén értelmetlen az a bűvészkedés, ahol a statisztikát azzal tupíroznák, hogy kevesen dolgozunk, de sokat. Értékteremtő munkahelyekre van szükség, ahol nem a 47.000 forint az egyetlen perspektíva. Gyakran az az érzésünk, mintha a kormány ellenségnek, vagy idomítandó masszának tekintené a magyar dolgozókat, illetve a munkát keresőket. És még egy fontos körülmény: egyszerre elüldözni a befektetői tőkét, a munkahelyteremtés legfőbb forrását (és már rég nem „csak” a gonosz, külföldi multikról van szó, hisz Széles Gábor nehezen vádolható Fidesz-ellenességgel), és leszúrni az álláskeresőket, hogy miért nem találnak munkát… nem logikus. Csak számolni kéne: a kormány szerint ma a 3,4 millió inaktív polgárból 2,9 millió nem akar (?!) dolgozni. Nem tudom, járt-e már mondjuk Matolcsy György egy munkaügyi központban, egyszer talán érdemes lenne látogatást tennie – országosan is összesen néhány tízezer állásajánlat van. Ezt kéne a 2,9 milliónak betölteni?

Kik dolgozzanak?

A szakmunkásképzést épp most verik szét. A szükséges reform helyett Hoffmann Rózsa előítéletei dominálnak, megspékelve a Fidesz-közeli oligarchák inas-igényének kritikátlan kielégítésével. Nyilván azért is bántja a miniszterelnök a mai dolgozókat, mert valóban túlképzettek ahhoz, hogy (ázsiai mintára) a szorgos összeszerelők országa legyünk. Pedig a jó szakmunkás vonzza a befektetéseket! Magyarország és Románia versenyében ott vezetünk, ahol a magasabb magyar bér dacára, a képzett szakmunkások miatt dolgoztatnak nálunk. Még. A felsőoktatás és a szakképzés átalakítása is egy általános „elbutítás” felé halad, párhuzamosan egy elszegényítéssel. A szociális párbeszéd gyakorlatilag megszűnt, holott például az ágazati szakképzési tanácsok segítségével már jóval előrébb lennénk.

Össze lehet minket ugrasztani?

A vegyipari szakszervezet egy színes, sokféle munkavállalót tömörítő, nagy érdekvédelmi szervezet. Az iparágban dolgoznak magasan kvalifikált értelmiségiek, és kétkezi, fizikai munkát végző dolgozók is. Az együttműködésünk eredménye pedig valahogy sosem egy napirend előtti felszólalás, nem egy zengzetes kampánybeszéd, hanem tonnányi gyógyszer, gumi, papír, műanyag. Most olyanok akarnak egymás ellen fordítani minket, akik ilyen munkát szinte soha nem végeztek. Mi tudjuk, hogy egy üzem akkor működik, ha a munkából a diplomás és a szakmunkás is kiveszi a részét. Ezért nem fog ez a terv sikerülni.

Tudjuk meg, miért kellett egy szinte még gyerek gumigyári munkásnak meghalnia.

Miért nem beszélünk azokról, akik szó szerint a két kezük munkájával teszik lehetővé, hogy a mindenkori miniszternek legyen mit elosztani, elvonni, átalakítani, ide-oda pakolni? Miért nem beszélünk azokról a névtelen tömegekről, akik koszos munkaruhában termelik meg a költségvetés bevételi oldalát?

Ezeknek a munkásoknak az egyike, egy 23 éves fiatalember életét vesztette. Egy 23 éves mezőfalvi srác – a politikában ifjú titán lehetett volna, parlamenti korjegyző, vidám performanszokat bemutató lelkes aktivista, világmegváltó víziók, komolykodó politikai nyilatkozatok előadója. Csak épp a zömnek nem ez a sors jut. Ő a Hankook gyárában dolgozott. Június 4-én a rácalmási gyárban az alapanyagkeverő-gép kürtőjénél sérült meg: karbantartásnak nem mondható munkálatokat végzett, létrán állva a gép belsejében, amikor annak ötszáz kilós ajtaja becsapódott. A dolgozó leesett a létráról és eltörött a nyakcsigolyája, amelynek következtében azonnal szörnyethalt.

Valahol egy láthatatlan kéz kihúz egy nevet az adófizetők, a nemzeti bevételt megtermelők listájáról. De mi történik még?

Ha a Hankooktól függ, nem sok minden

Magyarországra települése óta folyamatos küzdelmet folytatunk a céggel. Egyedül, csak a szakszervezet. Vannak politikusok, akik csak szalagot átvágni jöttek a gyárba – azzal már nem törődve, hogy miként vágják át az embereket is. Mások csak a bevételt nézik, nem pedig az embert, aki azt megtermeli. És igen, innen is köszönjük, amikor megint mások a környezetet védik, nagyon helyes – de a természeti örökség valóban fontos szempontjai előtt talán a ma élő, dolgozó embereket is óvni kéne.

A Hankook egy teljesen más „munkakultúrát” próbál magyarországi vállalkozásában meghonosítani. Olyat, ahol jogai leginkább csak a munkáltatónak vannak, és csak a rövidtávú szempontok fontosak.

Ezért utasította el a Hankook vezetése a vegyipari szakszervezettel (VDSZ) közös balesetvédelmi feltáró bizottság létrehozását. Semmibe vesznek, pedig a cél és a szándék nem ellenséges. Nem akarjuk tönkretenni a gyárat, pont ellenkezőleg: azt szeretnék, ha az ott dolgozók biztonságban, és így (a gyár szempontjából is) jobban végezhessék a munkájukat. Veszélyes körülmények között, az emberélet és az egészség elé helyezve a termelés szempontjait valóban jobban lehet pörgetni a gyári munkát. Egy rövid ideig. Aztán kiderül, hogy ez itt nem Dél-Korea, ilyen tevékenység hosszabb távon nem folytatható.

Ha a hatalomtól függ…

…akkor se lehetünk optimisták. A címlapokat, a politikusi nyilatkozatokat szemlélve ilyen szobrok, olyan hamvak, amolyan szimbolikus ügyek uralják a közbeszédet. Előbb látunk politikus focimeccsen, mint egy gyárban. Hát mik a fontos dolgok, hol zajlik, kik végzik valójában a „nemzetmegtartó” tevékenységet? Hogy lehet, hogy bármennyire keresem, nem találom egyetlen vezető politikus nyilatkozatát sem a 23 éves fiatalembert tragikus halála ügyében? Miért nem látom, hogy gőzerővel beindult volna a jogalkotás a munkavédelmi szabályok szigorításáról és betartásuk ellenőrzéséről?

Mert a mélyen tisztelt politikusok egyik fele nem érti (tisztelet a kivételnek), nem ismeri ezt a világot – míg a másik felük meg maga döntött úgy, hogy a másik oldalra áll. A munkáltatók kegyét keresi. Pont erről szól a most hatályba lépő, új Munka törvénykönyve is!

Ha csak a szakszervezet fogja hallatni a hangját ebben az ügyben, akkor mi leszünk elég hangosak ahhoz, hogy meghalljanak minket. Ha választott képviselőink inkább elszórakoznának a piti kis gumicsontokkal, hát tegyék. A VDSZ tízezreket, a magyar szakszervezeti mozgalom százezreket ér el, és mondja el nekik: ma egyetlen politikusnak se fontos, ha egy közülük való, egy 23 éves fiú, aki előtt még ott állt az élet, belehal az esztelen tempóba, és abba, hogy cinkos bűnnel kaszabolják a munkavállalói jogokat.

Ha esetleg bárki a méltóságos urak közül meggondolja magát, nyugodtan jelentkezzen nálunk – szívesen tartunk számára egy idegenvezetést a munka világában.

 ...vagy terjedelmi okokból nem tudtam rá bővebben kitérni. Lábtörlő és titkos szerető, a múlt árnyai és az elfelejtett munkavállalók.

Máshogy fogunk beszélni címmel közölte a Népszabadság a szakszervezet jövőjével, lehetőségeivel és problémáival foglalkozó írásomat. A visszajelzések alapján úgy tűnik, sokan igénylik, hogy részletesebben is beszéljünk az ott rögzített álláspontomról. Ma három olyan elemet emelnék ki, melyekről véleményem szerint akár külön cikket is lehetne írni.

A pártokhoz való viszony: korbács és kockacukor

A legnagyobb vihart annak rögzítése okozta, hogy nem vagyunk és nem is leszünk a pártpolitika eszközei (a másként működő, szerintem a szakszervezeti mozgalmat eláruló vezetőktől eggyel alább olvashatnak). Vannak pártok, amelyek „hagyományosan” a támogatóik közé sorolnak minket. Rosszul teszik, mi csak a munkavállalókat képviseljük. Vannak aztán pártok, melyek mindent megtesznek, hogy kinyírják a mozgalmat, és így bármit megtehessenek a dolgozókkal. Rosszul teszik, mert ha a munka világát jól ismerő emberekkel szórakoznak, akkor annak ódiumát kell vállalniuk, hogy egy tagban, és ellenük mozdul meg a mozgalom milliós tagsága. És végül vannak politikusok, akik erő és társadalmi beágyazottság híján úgy döntöttek Budapest belvárosában, egy napfényes, délutáni workshopon, hogy a szakszervezeteket addig csepülik, míg ettől a pártjuk támogatottsága el nem kezd emelkedni. ( lásd 2012. június 11-i parlamenti „műsort” ) Nos, ez egy igen buta stratégia, és a jelek szerint nem volt eléggé közérthető az azóta többek által is emlegetett példám a gumigyári munkással.  Akinek egész életében csak biokankalintól, virágszedéstől volt koszos a keze, az nehezen fogja kiszakítani a gépzsíros munkást a szakszervezeti közösségéből.

Röviden tehát, a tanulság legyen az: sem lábtörlője, sem titkos szeretője nem voltunk és nem  leszünk egyetlen pártnak sem!

A múlt árnyai

Szintén a minimálisan szükséges karakterszámban tudtam csak azokkal foglalkozni, akik ma terhet, koloncot jelentenek a mozgalom számára. Ilyenkor mindig rögzítem azt is: a múltbéli érdemek elvitathatatlanok, e régi vezetőknek oroszlánrésze van abban, hogy a rendszerváltás után egyáltalán létezhet szakszervezet Magyarországon. Itt indult el a változás először, a nyolcvanas években a szakszervezet vette elő elsőként a drótvágót a Vasfüggöny árnyékában. De ami húsz-huszonöt évvel ezelőtt történt, az a történelmünk és hagyományaink része. Nem intézhető a 2012-es működés is ugyanezen az alapon, ugyanezekkel a vezetőkkel. Ezen gondolatommal többen is vitatkoztak velem. Itt szeretném leszögezni, nem azokra a helyi tisztségviselőkre gondolok, akik végighajtottak a privatizáció keserves útján, egyenként megküzdve a kollégákért. Nem azokat szeretném emlékeztetni arra, hogy mit gondolok, akik ma is aktívan, lelkesen, TISZTESSÉGESEN teszik a dolgukat saját munkájuk után akár szabadidejükben a közért. Mindenkire szükség van, de ott, ahol ma a legjobban teljesíthet.

Ez pedig a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje óta a legmagasabb szintű szakszervezeti vezetői pozíciót fogók számára ma már inkább egy tiszteletbeli tanácsadói szerep lenne. Sok rossz kompromisszum, a pártokkal való következetlen viszony miatt ma már többen alkalmatlanná váltak a modern szakszervezeti mozgalom vezetésére. Fejlődnünk, szerveződnünk, erősödnünk kell, és vissza kell szerezni a velük-általuk elvesztett hitelességet. Mondjuk ki: ma túl sok és zilált a hat konföderáció világa, és nem maradhat meg a sok kiskirályság csak azért, hogy mindenki „ki legyen fizetve”. Fenntarthatatlan az az állapot, hogy míg a zöm egyértelmű célokat követne, addig személyes különalkuk osztják meg a mozgalmat. Változásra van szükség!

Az elfelejtett munkavállalók

A szakszervezet felelősséggel tartozik a tagjai felé. Magam egy ipari érdekképviseletet vezetek, de ugyanilyen ostromlott helyzetben vannak a pedagógus szakszervezetek tagjai, vagy épp az egészségügyben dolgozók. Néhány oligarchát, magas keresetű felsővezetőt, illetve a 386, igen jól fizetett országgyűlési képviselőt kivéve (megint csak: pártállásra való tekintet nélkül), ma Magyarországon a széles néprétegek helyzete generálisan romlik. Az adórendszer, a nyugdíjak, az egészségügy és az oktatás területén zajló változások milliók életét teszik nehezebbé. Nehéz ezt azoknak elmagyaráznunk, akik bemondásra kapnak költségtérítést, nevetségesen alacsony kulcsokkal adóznak, és négyévente kampányelszámolás címén a csillagokat is lehazudják az égről.

A politikát szemlélve azt kell tapasztalnunk, hogy mintha elfelejtkeztek volna a munkavállalókról. (De Schmidt Mária féle ránk gondolástól is óvnék mindenkit!) Sokkal hangosabb, egyértelműbb, következetesebb kiállást várnánk mindazoktól, akik az aktuális kormány döntéseivel kritikusak. És a programok, az alternatívák! Csak illendőségből nem említem azokat a gumicsontokat, amelyekkel az ellenzéki pártok idejük jelentős részét töltik. Menjenek fel bármelyikük honlapjára, és nézzék meg, mit tart fontosnak adott társaság!

Mi azonban nem felejthetjük el a munkavállalókat, hiszen mi magunk vagyunk e közösség; magunkból építettük fel a szakszervezeti mozgalmat. MI VAGYUNK A SZAKSZERVEZET! Ezért sem lehet „kilopni” alólunk az erőt – de járhatunk úgy, hogy egyes vezetőink alkalmatlansága vagy rosszindulatú önzése gyengíti el végképp a mozgalmat.

Ehhez kell azt az utat bejárni, amiről a cikkem is szólt.

A  Népszabadság  2012. június 6-i számában jelent meg az alábbi írásom:

Történelmet írunk, ha kell, ledöntjük a tabukat, félreállítjuk a változás ellenzőit. Nincs az a szappanopera, amelyben évtizedek múltán sem cserélik le a főszereplőt. Tisztelettel a múlt fontos szereplői iránt, egy új generáció kér esélyt, hogy a szakszervezetet megmenthessük a modern világ számára. Máshogy fogunk beszélni és szerveződni. Méltó ellenfelek leszünk.

Mindenki arról beszél, hogy az Orbán-kormányt összefogással kell leváltani. Ám ehhez egy nagyon fontos elem hiányzik. A politikusok szándéka ugyanis kevés az apolitikus, a pártpolitikát (keserű tapasztalatai miatt sokszor joggal) elutasító közvélemény számára.

A stratégák nem számolnak a szakszervezettel. Léteznek közéleti civil mozgalmak, de csak politikai, és nem érdekképviseleti szerveződésként. A szakszervezetek, a munkavállalókat képviselő valódi szereplők nélkül esély sincs a változásra. Ezt a társadalomnak, a véleményformálóknak is fel kell ismerniük, s rádöbbenni arra, hogy micsoda erő rejlik az összefogásban. Egyetlen ágazati szakszervezetnek több aktív tagja lehet, mint a Fidesznek.

Mindez megtörténik a világban mindenhol, ahol a szakszervezet hagyja. Az öntudatos munkavállalók Európájában nem hagyják. Pár napja tértem vissza Brüsszelből, ahol szövetséget hoztunk létre nyolcmilliós tagsággal 22 millió munkavállalóért. Közös európai szövetségbe tömörült három nemzetközi szakszervezet: az Európai Bányaipari, Vegyipari, Energiaipari Szakszervezet (EMCEF), az Európai Fémmunkások Szakszervezete (EMF) és az Európai Textil-, Ruházati Szakszervezet.

Az új szerveződés, az Európai Ipari Szakszervezet (EIWF – industri-ALL) megalakulása olyan példája az összefogásnak, amelyet a VDSZ itthon évek óta szorgalmaz, s a jövőben az eddiginél is határozottabban képviseli ezt az irányt. Az európai szakszervezetek erejét mutatja a francia elnökválasztás is. Míg Sarkozy pökhendin oktatta a szakszervezeteket, „nem bírjátok abbahagyni ezt a régi mesét az osztályharcról!”, addig kihívója, Francois Hollande így reagált: „Elfogadhatatlan, hogy Franciaországban május 1-jén pont a szakszervezetek ellen folytasson valaki háborút.”

És hogy hívják ma Franciaország elnökét? A szakszervezetek a világon mindenhol alkalmazkodnak, modernizálódnak, fontos részei az összefogásoknak. Miért nem megy ez nálunk, mi a baj – velünk?

Valljuk be: a szakszervezet nem tartozik a legnépszerűbb hazai mozgalmak közé. Erős a gyanakvás, hogy azért, mert túl sokat kellett csalódnia a közvéleménynek egyebek mellett a szakszervezeti vezetőkben is a politikával való túlzott összefonódás miatt. Ma némely szakszervezeti mozgalom rögtön politikai erő akar lenni, mintha a sikeresség fokmérője a parlamenti arány, a kormányfő színe (és fonákja) lenne.

Ez óriási tévedés, sőt bizonyos esetekben árulás. Nem tisztességes százezernyi munkavállaló hátán, bizalmukat és erejüket kihasználva a politikai sarzsi felé menetelni. Tessék nyílt sisakos csatákat vívni! Nekünk egy kormányváltás után is a munkavállalókat kell képviselnünk, bárki került hatalomra. Aki politikus akar lenni, az rögvest vegye az irányt a pártok felé! Itt az maradjon, aki a bérből élőkért küzdene.

És utóbbiak közül is inkább csak azok, akik képesek a világgal együtt változni, fejlődni. A szakszervezetek sikertelenségének, gyöngülésének oka, hogy megújulásról beszél úgy, hogy a közönség évtizedek óta nem tapasztal változást. Ugyanaz az arc ugyanazokat a mondatokat ugyanúgy ismétli húsz-huszonöt éve. Még egy szappanoperában is időről időre cserélik a szereplőket. Márpedig az érdekvédelem sokkal fontosabb, mint a Marslakók vagy a Dallas. Sokkal sikeresebbnek is kell lennie.

Mi a teendőnk? Érdekképviselet, érdekképviselet, érdekképviselet! Napi robot a munkavállalókért. Ahogy ők dolgoznak a gyógyszergyárban, a papírgyárban, az alumíniumiparban, a gáziparban, a gumigyárban vagy vegyi üzemben. Nem a politikával kell kokettálnunk. Harcolnunk kell a munkáltatóval a kedvezőbb feltételekért, harcolni a döntéshozókkal a dolgozók érdekeit jobban képviselő szabályokért. Ettől leszünk hitelesek a széles közvélemény számára is.

Komolyan kell venni végre a szakszervezeti demokráciát is; a szűk elitek uralmát elsőként a saját szervezeteinkből száműzzük. A tagság akaratát, a munkavállalók érdekét csak így lehet érvényesíteni. Be kell bizonyítanunk, hogy a szakszervezet értük van. A mai szakszervezeti világnak több olyan vezetője is van, aki húszhuszonöt éve komoly szolgálatot tett az érdekvédelemnek, megteremtve a szocializmus utáni Magyarországon a szakszervezeti működés alapjait.

Fontosnak tartom, hogy ez a múltban felhalmozott tapasztalat ne vesszen el, hanem a ma alakuló, modern szakszervezetet erősítse. De ugyanilyen fontos mérlegelni, hogy 2012-ben milyen vezetőkre van szüksége a mozgalomnak. Tisztelettel a múlt fontos szereplői iránt, esélyt kérek egy új generációnak, hogy a szakszervezetet megmenthessük a modern világ számára, s a ma kihívásaira mai válaszokat adhassunk. Mi nem holnap, nem is jövőre megyünk nyugdíjba, mi még a kisiskolás gyerekeink messzibe tekintő perspektívájával szemléljük a jövőt alakító döntéseket. Mi nem csak túlélni, de győzni akarunk.

A szakszervezettel pedig a munkavállalók is győznek. Ez a dolgunk.

A szerző a VDSZ elnöke

Úgy tűnik, Scheiring Gábor eltökélte, hogy baloldaliságát bizonyítva a szakszervezeti mozgalmat támadja meg... de a képviselő úr téved: a szakszervezet nem politikusokból, hanem a munkát jól ismerő emberekből áll.

A LMP gazdasági szakpolitikusa blogján a szakszervezeti mozgalom jelenéről és lehetséges jövőjéről értekezik. A több részletben kifejtett álláspont második epizódja Vérvörös csütörtök: az álbaloldal átka címmel jelent meg, erős, több esetben pontatlan, illetve igazságtalan állítások is téve a magyar szakszervezetekről. A bejegyzés nem maradhat válasz nélkül, a szakszervezetnek érdemben reagálnia kell. Vannak olyan állításai az LMP-s képviselőnek, melyeket határozottan vissza kell utasítanunk, vannak ugyanakkor helyes meglátásai is, és jegyzett pár vitatható, megbeszélendő felvetést is.

Amiben Scheiring súlyosan téved

A környezetvédő politikus legsúlyosabb tévedése, hogy a szakszervezetet erőszakkal a baloldali politikai mozgalmak közé, baloldali pártok mellé akarja celluxozni. Azt írja: „A mai magyar baloldal politikai kultúrájával nem összeegyeztethető az utcai politizálás vagy a konfliktusok nyílt felvállalása – így aztán a szakszervezeti tagság is olyan vezetőket kap, amilyeneket a történelem kínál.”

Nem tisztem megítélni, hogy ez alapján az utcai performanszokban, Parlamenthez láncolásban nagyon is aktív LMP akkor vajon a jobboldali szavazók kedvében akar-e járni, azt azonban tudom, hogy a mi tagságunk nagyon is igényli a határozott kiállást a jogaiért, a nyílt konfliktust és utcai jelenlétet. Tudom, hogy azt várják tőlünk, tegyünk meg mindent a szerzett jogok megvédéséért (korengedményes nyugdíj esete), a műszakpótlékok gyalázatos elvonása ellen, tudom, hogy a legújabb, fals „Nemzeti Konzultáció” kérdőíveit milyen szorgalmasan hozzák a papírgyűjtésünkre. Apropó: a VDSZ ezt teszi már a legelső konzultáció óta, amikor több kérdőívet adtak át nekünk az emberek, jóval millió fölötti számban, mint amennyit Orbán Viktornak visszaküldtek. Mi ezt tettük és tesszük ebben az ügyben – de azt nem tudom, hogy az ellenzéki pártok, például az LMP mit tesz.

És még egy dolgot nem tudok: azt, hogy kire szavaznak a szakszervezetünk tagjai. Biztos van köztük baloldali, jobboldali, vagy épp kiábrándult nem szavazó. Nem tudom, és nem is akarom megtudni, mert a munkámat, a dolgozók érdekvédelmét attól független kell végeznem, hogy fideszes vagy szocialista, jobbikos vagy épp zöldpárti-e a munkavállaló. A szakszervezet nem politikusokból, hanem a munkát jól ismerő emberekből áll.

Amiben Scheiringnek igaza van

Igen, a szakszervezet egy része súlyosan foglya a múltnak. Igen, jól írja az LMP-s képviselő, „A 6 konföderáció felett mára egyértelműen eljárt az idő”. Magam pár napja tértem vissza Brüsszelből, ahol közös szövetséget hoztunk létre nyolcmilliós tagsággal 22 millió munkavállalóért. Ez az Európai Ipari Szakszervezet, melyről valóban példát kellene venni Magyarországon is. És két hét múlva új globális szakszervezet jön létre az európaihoz hasonló céllal.

Ha nem is „kegyelemdöfés” a magyar szakszervezetiségnek, ahogy Scheiring írja, de valóban gond, hogy a késő-kádári technokratáktól sok esetben nem sikerült érdemben elválni. De ezt is érdemesebb lenne árnyaltabban kezelni: egyrészt magam például már csak korom alapján sem lehettem volna Kádár idején fontos ember, másrészt pedig az LMP-s képviselő úr  ismételten elköveti azt a hibát, hogy a szakszervezeteket en bloc „odanyomja” az MSZP-re. Mit jelent az, hogy „az MSZP és a szakszervezetek így sajnos a bérből és fizetésből élők tömegeit lökték el maguktól”.

Szívesen megadom Scheiring úrnak például Gaskó István elérhetőségét, hogy megkérdezze, miért tolja a szocialisták szekerét a Liga elnöke. Előre is elnézést kérek a csúnya szavakért, amelyeket válaszul fog kapni. De ugyanígy magam se lennék túl udvarias, ha valaki hirtelen a mi székházunkban keresné a szocialista pártot. Itt nem a házszámot, hanem a földalatti megállóját is eltévesztette a képviselő úr.

Miközben abban nagyon is igaza van, hogy a szakszervezetnek égetően fontos számot vetni a jelen kapitalizmusával, és az állami, szocialista nagyvállalatoknál gyakorolt érdekvédelemről át kell állnia a sokszor külföldi nagytőke által foglalkoztatott munkavállalók modern képviseletére. Jelzem, a VDSZ itt is előrébb tart, mint azt az LMP gondolja: a kilencvenes évek közepe óta kizárólag magántulajdonban lévő nagyvállalatoknál dolgoznak a hozzánk tartozó munkavállalók. Mi már akkor a globális tőkével vívtunk, amikor az LMP még egy komolytalan gondolatkísérlet se volt.

Amiről beszélnünk kéne

Végül pedig arról érdemes lenne egy komoly vitát folytatni, hogy mi a szerepe ma a szakszervezeteknek, és ehhez miként tud viszonyulni a politika, akár egy ökoszociális párt. Szívesen korrigálom Scheiring úr valamelyest igazságtalan és leegyszerűsítő múltismertetését, melyben csak a rosszat látja a szakszervezet történelméből. Cserébe szívesen veszem, ha meg tud győzni arról, hogy igenis összevethető egy magyar parlamenti képviselői munkája egy több műszakban dolgozó, gumigyári melóséval. Fontosnak tartom a párbeszédet, hiszen Scheiring maga is azt írja: „A politika és a nagytőke is sokszor igyekezett éket verni a szakszervezetek soraiba.” Hát nehogy most akaratlanul is a Lehet Más a Politika tegye ezt.