Még győzködjük a politikusokat, hogy gondolják át a jövő évi költségvetést. Nem kérünk nagy dolgokat. A közérthetőség kedvéért öt pontban foglaltam össze azt a jóval nagyobb, részletesebb javaslatcsomagot, amit a munkavállalók jogos igényeiből a kormány elé tárunk. Hogy van-e esélyünk? Ha az eddigi tárgyalásképtelenséget veszem, ami a politikát jellemzi, akkor nem sok. Ha viszont abból indulok ki, hogy jövő januárig úgyis ezerszer módosítják majd a 2013-as költségvetést, és Európa, illetve a rideg, gazdasági tények is a racionalitás irányába kényszerítik (az ezzel persze ellenkező) kormányt, akkor érdemes küzdeni.
Főleg, hogy egyszerű, logikus dolgokat kér a szakszervezet. Enni, nyaralni, biztonságban dolgozni szeretnének a munkavállalók. Így:
1. Duplázzák meg a 2013-ra szánt munkavédelmi célú állami forrásokat!
A blogon is többször írtam erről, és a közelmúltban történt, halállal végződött munkahelyi balesetek után ez nem is lehet vita tárgya. Sajnos, egyfelől a megszorítások pont a munkavédelmi ellenőrzéseket végző szervezetrendszerre mértek hatalmas csapást – összevonások, forráskivonás, és az ezzel arányosan romló teljesítmény jellemzi a szférát. Másfelől pedig a gazdasági helyzet, a küszködés, a feszített tempó a munkáltatót és munkavállalót egyaránt a dolgozók egészségét védő szabályok „lazán kezelésére” készteti. Ebből lesznek a tragédiák.
2. Havi legalább 12.500 forintos, adómentes étkezési juttatást a dolgozóknak!
Tény, hogy szinte bevezetése napján megbukott az Erzsébet-utalvány. Tény, hogy pont nálunk, az iparban dolgozó felnőttek számára havi ötezer forintból legfeljebb hazudni lehet napi egy teljes értékű étkezést… illetve, úgy tudni, az Országgyűlés szuperkedvezményes árakon üzemelő menzáján valóban kijön ennyiből egy hónapra a menü. De a képviselők jellemzően heti másfél napot dolgoznak odabent, most meg nyári szünetre vonulnak, mint a kisiskolások. A vegyipar bezzeg nyáron is termel… Ami a fontos: legalább a korábbi, havi 12.500 forintos adómentes étkezési hozzájárulást engedélyezni kellene a munkáltató számára. Külön álszent dolog, hogy ezt ma csak ott tehetik meg, ahol van saját üzemi étkezde – hiszen épp ott (és ezekből a munkahelyekből van sokkal több) lenne szükség a bárhol felhasználható utalványra, ahol a dolgozók nem tudnak helyben megebédelni!
3. Legyen újra adómentes az üdülési támogatás!
Személyes ügyünk ez, a szakszervezet már itt is régóta, hagyományaihoz hűen, a tagságáért végzett munka fontos elemeként pótol valamit, amit a dolgozók másképp nem kapnának meg. Nem ötcsillagos szállodákban, de szépen rendben tartott (vigyázunk rá) üdülőinkben ma is kedvezményesen nyaralhatnak a tagjaink. De megint csak: miért nem adjuk meg a munkáltatónak a lehetőséget, hogy a nála dolgozók családi nyaralását támogassa? Igenis vissza kell térni az üdülési csekkek eredeti koncepciójához! Úgy, hogy közben megakadályozzuk az ilyen módon fizetett szolgáltatások túlárazását – látjuk-halljuk a híreket, hogy a SZÉP-kártyás helyeken (ahol egyáltalán elfogadják ezt a szintén eleve bukott koncepciót) milyen „furcsa” áremelések történtek.
4. A terméketlen közmunkaprogramokra szánt forrásokat fordítsák valódi munkahelyteremtés támogatására!
A VDSZ tagságának nem kell bemutatni a munka világát. Az ipar erről szól. Mindig elhűlve nézzük a tévében, olvassuk az újságban, hogy mennyi pénzt szór el az állam közmunkára, teljesen fölöslegesen. Érkezik egyetlen befektető is az országba akkor, ha tízezerszám állítunk be embereket árokásásra meg faluvégi kaszálásra? Lesz abból GDP, adóbevétel, fejlődés? Lesz belőle jövője a mai munkanélkülieknek? A közmunka nem munka, a közmunkás nem egy valódi munkahelyen dolgozik – és az a kormány hibája. Meg kell fordulni, és azonnal elindulni kifelé a zsákutcából!
5. A Parlamentre, a Miniszterelnökségre, a képviselőkre és állami vezetőkre szánt forrásokat fagyasszák be, és a tervezett növekményből jöjjön létre egy válságalap, amely a kieső műszakpótlékot tölti vissza a dolgozóknál.
Nem kertelek: megdöbbentünk azon, hogy miközben a dolgozóktól még mindig sikerül újabb trükkökkel újabb pénzeket elvenni (áfaemeléstől a sárga csekkek megadóztatásáig), a politika egyre szemérmetlenebbül, egyre többet költ magára. A képviselők és kormánytagok meg se érzik a megszorításokat! Ők egy másik világban, tényleg egy tündérmesében élnek, ahol vidáman emelkedik a fizetésük, bombabiztosak a juttatásaik, négy évig garantált a munkaviszonyuk. El lehet szórni milliárdokat is úgynevezett nemzeti konzultációkra… Ebből elég. Ha már nem vállalnak részt a terhekből, legalább maguk ne növeljék azokat. Ezért javasoljuk, hogy most legalább két évig csak annyit költsünk a politikára és a politikusokra, mint tavaly (az se kevés). A tervezett növekményt költsük inkább azokra, akik éjjel és nappal a gép mellett állnak, és az ezért járó műszakpótlékot megrövidítette a kormány. Íme, röviden ez a summázata a költségvetéssel kapcsolatos elvárásainknak. Ha lesz (lesz?) végre valódi egyeztetés a kormány és a szakszervezet között, sokkal több javaslatot, sokkal részletesebben fogunk előadni. De ha már „csak” ez az öt pont megvalósul, már sokat javíthatunk a dolgozók helyzetén.
Enni, nyaralni, biztonságban dolgozni. Szerintem nem kérünk sokat.
Orbán Viktor szerint „a romkocsmák félhomályában merengő diplomásokkal Dunát lehetett rekeszteni, az eddigi oktatási rendszer tömegével termelte ki a használhatatlan tudású embereket. A felsőoktatás átalakítása épp azt célozza, hogy olyanokat képezzenek, és az állam azokat támogassa, akikre a munkaerőpiacon szükség van. Ezt az irányt a nemzeti konzultáció kérdéseire válaszolók többsége is támogatta.” (zárójelben: ilyen alapon a VDSZ-nek kéne dönteni az oktatási rendszerről, ugyanis mi több kérdőívet kaptunk első körben, mint a kormány). A miniszterelnök szerint emellett ma Magyarországon a melósok se akarnak dolgozni: "az év első negyedévében tömegesen nem találtak megfelelő embert rakodómunkásnak, tehergépkocsi vezetőnek, termék-összeszerelőnek vagy éppen lángvágónak."
Szavakban ma is nagy az erőlködés a munkahely teremtés területén: a NIT-ben – amivel Brüsszel felé dicsekedtek – a foglalkoztatási rátát az EU27 átlag fölé tették, ehhez képest ez az arány csökken. Lehet azzal játszani egy darabig, hogy a faluhatárt lekaszáló közmunkást „adjuk el”, mint értelmes, perspektívához jutott új munkaerőt, de hamar lelepleződünk. Szintén értelmetlen az a bűvészkedés, ahol a statisztikát azzal tupíroznák, hogy kevesen dolgozunk, de sokat. Értékteremtő munkahelyekre van szükség, ahol nem a 47.000 forint az egyetlen perspektíva. Gyakran az az érzésünk, mintha a kormány ellenségnek, vagy idomítandó masszának tekintené a magyar dolgozókat, illetve a munkát keresőket. És még egy fontos körülmény: egyszerre elüldözni a befektetői tőkét, a munkahelyteremtés legfőbb forrását (és már rég nem „csak” a gonosz, külföldi multikról van szó, hisz Széles Gábor nehezen vádolható Fidesz-ellenességgel), és leszúrni az álláskeresőket, hogy miért nem találnak munkát… nem logikus. Csak számolni kéne: a kormány szerint ma a 3,4 millió inaktív polgárból 2,9 millió nem akar (?!) dolgozni. Nem tudom, járt-e már mondjuk Matolcsy György egy munkaügyi központban, egyszer talán érdemes lenne látogatást tennie – országosan is összesen néhány tízezer állásajánlat van. Ezt kéne a 2,9 milliónak betölteni?
Ezeknek a munkásoknak az egyike, egy 23 éves fiatalember életét vesztette. Egy 23 éves mezőfalvi srác – a politikában ifjú titán lehetett volna, parlamenti korjegyző, vidám performanszokat bemutató lelkes aktivista, világmegváltó víziók, komolykodó politikai nyilatkozatok előadója. Csak épp a zömnek nem ez a sors jut. Ő a Hankook gyárában dolgozott. Június 4-én a rácalmási gyárban az alapanyagkeverő-gép kürtőjénél sérült meg: karbantartásnak nem mondható munkálatokat végzett, létrán állva a gép belsejében, amikor annak ötszáz kilós ajtaja becsapódott. A dolgozó leesett a létráról és eltörött a nyakcsigolyája, amelynek következtében azonnal szörnyethalt.
…akkor se lehetünk optimisták. A címlapokat, a politikusi nyilatkozatokat szemlélve ilyen szobrok, olyan hamvak, amolyan szimbolikus ügyek uralják a közbeszédet. Előbb látunk politikus focimeccsen, mint egy gyárban. Hát mik a fontos dolgok, hol zajlik, kik végzik valójában a „nemzetmegtartó” tevékenységet? Hogy lehet, hogy bármennyire keresem, nem találom egyetlen vezető politikus nyilatkozatát sem a 23 éves fiatalembert tragikus halála ügyében? Miért nem látom, hogy gőzerővel beindult volna a jogalkotás a munkavédelmi szabályok szigorításáról és betartásuk ellenőrzéséről?
A legnagyobb vihart annak rögzítése okozta, hogy nem vagyunk és nem is leszünk a pártpolitika eszközei (a másként működő, szerintem a szakszervezeti mozgalmat eláruló vezetőktől eggyel alább olvashatnak). Vannak pártok, amelyek „hagyományosan” a támogatóik közé sorolnak minket. Rosszul teszik, mi csak a munkavállalókat képviseljük. Vannak aztán pártok, melyek mindent megtesznek, hogy kinyírják a mozgalmat, és így bármit megtehessenek a dolgozókkal. Rosszul teszik, mert ha a munka világát jól ismerő emberekkel szórakoznak, akkor annak ódiumát kell vállalniuk, hogy egy tagban, és ellenük mozdul meg a mozgalom milliós tagsága. És végül vannak politikusok, akik erő és társadalmi beágyazottság híján úgy döntöttek Budapest belvárosában, egy napfényes, délutáni workshopon, hogy a szakszervezeteket addig csepülik, míg ettől a pártjuk támogatottsága el nem kezd emelkedni. ( lásd 2012. június 11-i parlamenti „műsort” ) Nos, ez egy igen buta stratégia, és a jelek szerint nem volt eléggé közérthető az azóta többek által is emlegetett példám a gumigyári munkással. Akinek egész életében csak biokankalintól, virágszedéstől volt koszos a keze, az nehezen fogja kiszakítani a gépzsíros munkást a szakszervezeti közösségéből.
Szintén a minimálisan szükséges karakterszámban tudtam csak azokkal foglalkozni, akik ma terhet, koloncot jelentenek a mozgalom számára. Ilyenkor mindig rögzítem azt is: a múltbéli érdemek elvitathatatlanok, e régi vezetőknek oroszlánrésze van abban, hogy a rendszerváltás után egyáltalán létezhet szakszervezet Magyarországon. Itt indult el a változás először, a nyolcvanas években a szakszervezet vette elő elsőként a drótvágót a Vasfüggöny árnyékában. De ami húsz-huszonöt évvel ezelőtt történt, az a történelmünk és hagyományaink része. Nem intézhető a 2012-es működés is ugyanezen az alapon, ugyanezekkel a vezetőkkel. Ezen gondolatommal többen is vitatkoztak velem. Itt szeretném leszögezni, nem azokra a helyi tisztségviselőkre gondolok, akik végighajtottak a privatizáció keserves útján, egyenként megküzdve a kollégákért. Nem azokat szeretném emlékeztetni arra, hogy mit gondolok, akik ma is aktívan, lelkesen, TISZTESSÉGESEN teszik a dolgukat saját munkájuk után akár szabadidejükben a közért. Mindenkire szükség van, de ott, ahol ma a legjobban teljesíthet.
A szakszervezet felelősséggel tartozik a tagjai felé. Magam egy ipari érdekképviseletet vezetek, de ugyanilyen ostromlott helyzetben vannak a pedagógus szakszervezetek tagjai, vagy épp az egészségügyben dolgozók. Néhány oligarchát, magas keresetű felsővezetőt, illetve a 386, igen jól fizetett országgyűlési képviselőt kivéve (megint csak: pártállásra való tekintet nélkül), ma Magyarországon a széles néprétegek helyzete generálisan romlik. Az adórendszer, a nyugdíjak, az egészségügy és az oktatás területén zajló változások milliók életét teszik nehezebbé. Nehéz ezt azoknak elmagyaráznunk, akik bemondásra kapnak költségtérítést, nevetségesen alacsony kulcsokkal adóznak, és négyévente kampányelszámolás címén a csillagokat is lehazudják az égről.
A LMP gazdasági szakpolitikusa 